A huszadik század a dilettánsok, az amatőrök és a képzetlen képzőművészek százada volt. A meghökkentés, a bomlás, a megtévesztés a rombolás diadala.
A művészet, elsősorban a képzőművészetek nagy hármasa – tehát még az építészet egy része is – filozofálgató dekorációvá süllyedt.
Picasso felelőssége nagy. A képzetlen, de néha mégis tagadhatatlanul zseniális amatőrök posztumusz sikerei után ő az első valóban képzett ember (művész), tudatosan képzetlen ügyetlenséget szimulál.
És bizony a pofánkba röhög.
A sztárcsinálás, a művészet menedzsmentje ezután az ügyetlen hozzá nem értést a pénzvilág Mauritius-bélyegévé emelte.
A nagypénzű vásárlók nem képeket, hanem szignókat vásárolnak, ahogyan ezt Van Megeren a század elején már megjósolta.
Negyvenöt éve küzdök hol a divatok sodrában, hol azok ellen. Ma már tudom, hogy tárgytalan, Rorschach-asszociációkra épülő művészet, amivel oly sokáig gyürkőztem – halott.
Az ember számára az ember szebb és mélyértelműbb, mint a formák, színek és fraktúrák legrafináltabb elvegyülése. Az emberi arcon több tudatmögötti absztrakció sejlik, mint a legkiagyaltabb, legmegdöbbentőbb vagy naivul ösztönös performance-on.
__________

Ülök a műteremben a nagyobbik állvány előtt. Az enyhén meghajlott lemez íve úgy feszül a látóterem köré, mint egy parabolatükör. A sötét alapból úgy sejlenek elő a női arcok, akár álmaimban.
A képen most minden akarattalanul és nélkülem épül, olyan érzésem van, mintha egy végtelenül régen meglévő, ezerszer látott művet másolnék. A hüvelykujjammal lágyan eltörlöm a festéket az asszony arcán, a kemény vonások puhán belesimulnak a mélybarna alapba. Amit most festek az jó, mert megmutat valamit, amit szavakkal, fogalmi gondolkodással elmondani nem lehetne, ilyenkor úgy érzem, fogják a kezem. A postás vagyok csak, aki üzenetet hozott. Az álmaim, a bennem lepergő filmek, a felszínre törő sejtések , a történetecskékké kódolt érzések, mind, mind csak üzenetek.
Nuntiat alicui, aliquid.
Üzenet valakitől, valamit.